Hajlamos vagyok hinni abban, hogy némelyik gépnek lelke van. Ha megunja a munkát, az állandó szolgálatot, akkor fogja magát, választ egy megfelelő pillanatot és jól kibabrál az emberrel, azaz velem. Mert miért pont akkor nem indul a számítógép, amikor sürgősen kellene megírnom és elküldenem valamit? A hajszárító miért pont azon a reggelen krepál be, amikor vizes a hajam, kinn tombolnak a mínuszok és rohannom kellene az iskolába a gyerekkel? És a mosógép miért akkor adja meg magát, amikor egy árva fillérem sincs szerelőre? Mert ilyenek! Lesből támadnak, amikor a legkiszolgáltatottabb vagyok. Meg akarják mutatni, hogy nélkülük nem megy.
A konditermi gépekkel eléggé sajátos viszonyt alakítottam ki. Már az első naptól abból indultam ki, hogy nem árt velük barátságot kötnöm, hiszen egyelőre jóval erősebbek, mint én. Valószínű, hogy ez így is marad örökre, de ugye nem állhatok ilyen pesszimistán a kérdéshez (merek nagyot álmodni). Az viszont már a kezdetektől foglalkoztatott, hogy milyen őrült elme kell ahhoz, hogy ilyen gépeket kiagyaljon. Elképzeltem a sápadt, szemüveges professzort, aki ül a csigákkal, emelőkkel, súlyokkal telezsúfolt szobájában, idetesz és odarak és létrehoz egy szerkezetet, ami leginkább egy középkori kínzóeszközhöz hasonlít. Hasonlóak lehetnek az Ikea tervezői is, csak amíg ők azon elmélkednek, miként lehet összerakható bútorokat gyártani, addig a kondigépek kiagyalója az emberi test sanyargatására sző terveket. Az némi vigasz, hogy valószínűleg magán próbálja ki először, így mire elkészül a nagy mű, biztos, hogy többször becsípte, ráesett, betekerte és fölcsavarta...
Itt van például a vádligép. Van ez az alig 30 centis szakasz a lábon, erre mi történik? Egy fura elme megalkot egy félszobányi monstrumot, hogy ez a 30 centis szakasz izmos legyen. Így:
Namármost, ez úgy működik, hogy ráülök az ülőkére, Imi azzal a nagy karral rámereszti azt a két ártalmatlannak tűnő, párnázott görgőt. Az egész olyan, mint egy prés. Én ekkor azt érzem, hogy alul vagy felül, de valahol mindenképpen kijön belőlem valami. Hogy nem szőlőlé, az is biztos.
(A következő képen a préshatást kiválóan szemléltető két kigúvadt szemem a nyugalom megzavarására alkalmasnak találtam, ezért a fotó bal oldalát levágtam.)
Innentől az a feladat, hogy a sarkamat emelgetbe toljam fölfelé jó sokszor azt a két görgőt. Persze a görgők mindent megtesznek, hogy ez ne sikerüljön, jó nehezek, de minél gyorsabban csinálom, annál hamarabb szabadulok a szorításból. A gyakorlat közben rendkívül fontos, hogy ne csak a gépre és magamra, hanem Imire is figyeljek, mert ő valahogy eltérő ritmusban számol, mint én. Amikor én ott tartok, hogy 15, akkor ő hangosan kimondja: 2. Mire kompromisszumra jutunk, a dupláját csinálom meg, mint ami a tervben volt. Ennek (is) köszönhetően a vádligép után átlagosan 2-3 napig elég bizonytalan a járásom az izomláz miatt.
Barátságom a húzódzkodó géppel egyelőre még nagyon kezdetleges szakaszban jár. A gép olyan, mint egy kézi meghajtású lift. Föl kell magam húzni a földszintről, az elsőre. Durva. (Az alábbi képeken a gép mellett jól megfigyelhető, hogy mennyire vagyok képes beleizzadni a pólómba és a feladatba, és az is jól látható, hogy az egyiken nagyobb a fenekem, mint a másikon.)
Ezt a gépet megpróbáltam ésszel legyőzni: Rájöttem ugyanis, hogy sokkal könnyebb felhúzni magam, ha lábujjhegyre állok. És igaz, hogy a gépnek nincs esze, hagyja magát átverni, Iminek viszont van, és ő rájött, hogy én mire jöttem rá. Azóta ha csalok, rám szól.
(Föntről nézve ilyen a táj: tátongó mélység, szédítő magasság)
A húzódzkodó gépen a harmadik 12-es kör után szoktam teljesen végelgyengülni, olyantájt már sehogy sem tudom magam feltornászni. Ekkor szokott Imi megszánni, odajön, a szerkezet alá dugja az egyik ujját és feltol engem testestül-lelkestül az elsőre. Egy ujjal! Elképesztő pofátlanság! Csak abban tudok ilyenkor reménykedni, hogy nem sokan látták. Ráadásul közben még a legártatlanabb mosolyával győzköd is:
- Te csinálod. Én hozzá sem értem.
Hát ez az! Ő szinte hozzá sem ér és röpülök föl. Én meg csöngök, lógok, kapaszkodok, már-már vért izzadok, hogy elérjem a csúcsot és az eredmény így is inkább vicces, mint értékelhető.
Az összes edzőtermi gép közül azért én leginkább mégis a lábtolóval állok hadilábon. Mert lenéz. Azzal, ahogy fölém magasodik egyértelműen azt akarja tudatni, hogy én mennyire kicsi és gyenge vagyok és nem is érti, hogy mi a fenét akarok tőle. Az egészre rátesz egy lapáttal, hogy tulajdonképpen alá kell feküdnöm, így még annál is nagyobbnak tűnik, mint amilyen. Teljesen kiszolgáltatottnak érzem magam alatta. (Mindjárt azt látjátok, amint a lábtoló fenyegetően magasodik felém, amitől én azonnal feldobom a talpam.)
A lábtolós gyakorlatoknál is nagyon kell figyelnem Imire, mert a fönn látható kerek cuccokat (amik tulajdonképpen jó nehéz súlyok), ő hurcolássza és teszi föl a rúdra, hogy nekem minél rosszabb legyen. Ezt a gyakorlatot bemelegítésként szoktuk csinálni, ilyenkor még nagyon beszélgetünk az előző napok történéseiről. Rájöttem, hogy ez a beszélgetősdi elég jó figyelemelterelő, hiszen hopp, egyszercsak azt látom, hogy Imi már a harmadik súlyt próbálja felpakolni és ha nem vagyok résen, hozná a negyediket, ötödiket, hatodikat.
(Az utolsó fotón éppen azt a pillanatot sikerült megörökíteni, amikor a mellettem lévő oszlopon láthatóvá válik a belőlem áradó pozitív energia.)
 |
Mered vagy nem mered? |
|
|
Szívesen belenéznék olyan emberek gondolataiba, akik életükben először lépik át az edzőterem küszöbét. Az is nagyon érdekelne, hogyan készülnek fel az első edzésre.
b, ha párban mennek
Sajnos nem ritka az az eset, amikor egy edző nem tudja eldönteni a gyakorlatot látva, hogy sírjon vagy nevessen. Segítsen, vagy inkább hagyja az illetőt úgy végrehajtani, ahogy azt ő akarja, ahogy ő elképzeli. Nehéz erre a válasz. Én mindig segítő szándékkal megyek oda valakihez, ha látom, hogy amit csinál az teljesen helytelen. Ez kétféle reakciót szokott kiváltani: vagy megköszöni és elfogadja a tanácsom, vagy sértődötten megmondja a tutit, hogy ,,ne vicceljek, hiszen ezt egy híres-neves testépítő így mutatta". Lehetőség szerinti én ilyenkor is megmutatom neki a helyes végrehajtást, de már tudom, hogy amikor elmegyek mellőle, makacsságból, illetve a rossz berögződés miatt ugyanolyan rosszul folytatja a gyakorlatot, ahogyan azt elkezdte. Mindenkinek azt szoktam javasolni, hogy ne videomegosztókról vagy képekről tanuljuk meg a gyakorlatokat, hanem kérjük bátran szakemberek (személyi edzők) segítségét, hiszen egy jó tanács nem kerül pénzbe.
Mit csinálj akkor, ha kezdő vagy? Mely izmok megmozgatásával kezd? Mindegyiket mozgasd meg! Minél több alapgyakorlatot végezz, hiszen így nem csak az izmaidat hanem alapkészségeid-képességeid is fejlesztheted. Ha haladó vagy, akkor már bátran bontsd szét izomcsoportokra az edzést és végezz minél több gyakorlatot. Fodor Imre |
