Bea többször utalt már rám, hogy az én inspirációmra kezdte el a rendszeres edzést Imivel. Tényleg jó látni, ahogy Bea mozog és folyamatosan fejlődik, ő megy, én érkezem Imihez, aztán jönnek utánam, minden olajozottan működik. Egyszerűen természetessé vált, hogy ott vagyunk, végezzük a gyakorlatokat, jól kifáradunk, öltözés és aztán jön az a kellemes, megnyugtató érzés, hogy igen, ma jól megdolgoztam azért, hogy jól érezzem magam a bőrömben.
Ebben az egész edzésben talán a legkülönösebb az, hogy soha az életben nem gondoltam volna, hogy egyszer azt fogom leírni, hogy edzésre járni természetes. Örömteli. Sőt, felszabadító érzés. Pedig így van.
Brüsszelben kezdődött évekkel ezelőtt. Elmentem vásárolni valamelyik idétlen üzletbe, ahol a próbafülkében jöttem rá, hogy ez a márka is csak a fokhagyma fenekű, vékonyka srácoknak gyárt ruhákat. Hiába próbáltam fel a 3XL-es méretűnek csúfolt picinyke ingeket, a gomblyukak között bizony kikandikált a hasam, a nadrágot sem tudtam összegombolni. Aztán levetettem, bementem egy másik üzletbe, ahol megint csak a legnagyobb méretű ruhák sem jöttek rám.
A tükörben sajnos magamat láttam. Az a néhány másodperc, amíg képes voltam magam nézni, sajnos évekig velem maradt. Sokáig tartott az is, amíg be tudtam vallani magamnak, hogy ott, akkor megutáltam a testem.
Szégyelltem magam, és dühös voltam. Dühös voltam a tanáraimra, az iskolarendszerre, hogy nem tanítottak meg helyesen táplálkozni , dühös voltam a kínos, gyötrelmes "tesi órákra", hogy itt utáltatták meg velem a mozgást és a sportot. Dühös voltam magamra, hogy elhittem: a sport csak egy szükségtelen rossz, nem nekem való, inkább csak másoknak, én egy "erős csontozatú"(értsd: kövér(kés)) srác vagyok, ami amolyan családi örökség. Dühös voltam a világra, hogy a legolcsóbb és a legkönnyebben hozzáférhető ételek döntő többsége egészségtelen.
A düh később elszállt, maradt a szégyen. Meg az utálat. És azok az ellopott pillanatok, amikor a tükörbe néztem. És a végkövetkeztetés: hogy ez szörnyű. Persze a hasam valójában nem is akkora, mint amekkorának látszik- persze felülről nézve. És vannak nálam kövérebbek is. Nem sokan, de vannak. És aki szeret, az így szeret.
Ilyenkor, azt hiszem, mindig megaláztam magam. Mert a fenti mondatok csak idétlen és kényszeredett védekezések voltak. Inkább ettem, mert az megnyugtatott, azt ismerem, az mindig jó, finom. És jöttek az alkudozások magammal: hogy el kéne kezdeni sportolni. Majd ha vége ennek az időszaknak, vége a nyárnak, a télnek... És mentek az évek. És jöttek a kilók.
Az, hogy most már nem utálom, és nem szégyellem a testem, és elkezdtem Iminél edzeni, voltaképpen két alapvető igazság elfogadása volt.
Az egyik az, hogy az életben sok dolgot nem tudsz megváltozatni: beleszületsz egy családba, egy országba, vannak adottságaid, tehetséges és kevésbé tehetséges is vagy sok dologban. Egyet azonban alapjaiban meg tudsz változtatni: ez pedig a kinézeted. Ez csak és kizárólag rajtad áll. Ez csak és kizárólag rajtad múlik.
A másik pedig, hogy magadat gyűlölni és megalázni hozzád méltatlan érvekkel, helyzetekkel, pillanatokkal pedig iszonyú fárasztó dolog. Meggyőződésem, hogy az utálatot, az elutasítást, a gyűlöletet tanulni kell, és rengeteg energia és kitartás kell ahhoz, hogy megutáld, és aztán fenn is tartsd ezt az állapotot magaddal szemben. És ha ez így van: miért nem próbálod meg mindezt az erőt nem magaddal szemben, hanem magadért mozgósítani?
