Amikor végre eldöntöttem, hogy elkezdek edzeni, két hatalmas problémával szembesültem.

Találok-e egy olyan konditermet, ami közel van, megfizethető, ahol nem kell Armani pólóban megjelenni, hogy embernek érezzem magam és ahol nem lesznek izompacsirták, akik nyilvánvalóan csakis azért járnak egy konditerembe, hogy puszta jelenlétükkel megerősítsék: hát elég gázul nézek ki.

Ma már teljesen világos számomra, hogy ezek a félelmek inkább szóltak rólam, mint a valóságról.

Hiszen nyilván akkor érzem magam embernek, amikor és ahogy nekem jólesik és nyilván minden konditeremben vannak izompacsirták, akik szeretik magukat nézegetni a tükörben és láthatóan megerősíteni az egójukat, hogy jól néznek ki.

És jól is néznek ki. Ha pedig belegondolok abba, hogy bizonyára tök sokat szenvedtek ezért a külsőért, nem is beszélve a diétáról, a vagonnyi táplálékkiegészítőről, a többéves kitartásról és szorgalomról, akár még megkockáztatom azt a kijelentést is, hogy példaképek is lehetnek. Ahogy Imi szokta mondani: "az izmaid ott vannak neked is, ennyi edzés után kénytelenek lesznek előbújni..."

A konditerem az emberi önértékelés egyik legkeményebb iskolája, ahol óhatatlanul is avval kezdünk el foglalkozni, hogy voltaképpen kik is vagyunk, milyenek is vagyunk. Összehasonlítjuk magunkat másokkal vagy éppen avval a vágyott képpel, akivé akarunk válni. 

Ez az összehasonlítás persze a legtöbbször kudarcra van ítélve.

Sokszor leértékeljük magunkat ("Hol vagyok én hozzá képest?!", "Én ezt a testet sosem fogom elérni!"), ami a lehető legrosszabb stratégia az önmagunkkal való kapcsolatra. Lenyomod magad és voltaképpen önmagad fosztod meg valami jótól.

Az ember egyik alapvető vágya, hogy jó képet alakítson ki magáról. Ez voltaképpen egy nagyon ősi, természetes túlélési technika, egyfajta ösztönös önvédelem. Belénk ivódott az évezredek során, hogy csak akkor tudunk egy törzs tagjai maradni, ha újra és újra bebizonyítjuk a törzs tagjainak, hogy velünk "jól jártak", méltóak vagyunk arra, hogy ott lehessünk. Ezért, ha másért nem, hát önmagunk megnyugtatására meg kell indokolnunk azt, hogy miért vagyunk kiválóak.

Sokan éppen azért hagyják abba az edzést vagy más tevékenységet, mert elvárásaikhoz képest nem tudtak jó eredményt felmutatni önmaguk számára és olyan helyzeteket, tevékenységeket keresnek, ahol kitűnhetnek.

Ha nem adjuk fel azonnal tudatunk számos más eszközt használ fel arra, hogy kitűnhessünk önmagunk számára. Tapasztalatainkat átértékeljük ("Nem is olyan rossz. Sőt, jobb is hogy így alakult..."), saját hozzájárulásunkat felértékeljük ("Legalább én elkezdtem az edzést, más meg..."), illetve úgy torzítjuk a múltat, hogy az eredmény határozza meg a bizonyítékot ("Persze, hogy ez történt, hiszen minden arra mutatott, hogy..."). Sikereinkre szívesen emlékszünk, kudarcainkat elfojtjuk.

Természetesen a magunkról alkotott véleményünket a külvilágból és a külvilággal alkotott kapcsolatunkból szerezzük, ahol valamilyen összehasonlítást teszünk. Mindig csak ilyen összehasonlítás eredményeképpen tudunk megállapítani valamit. Avval nem tudok mit kezdeni, hogy izmos vagyok. Avval már igen, ha például Imihez mérem magam, akkor elmondhatom, hogy csak kezdő izmaim vannak. Ha a szomszéd Attilához mérem magam, nos, akkor már elmondhatom, hogy jócskán elértem valamit.

Persze mindez könnyű, hiszen mérhető. De mi van az olyan tulajdonságaimmal, ami nem mérhető, mint például a kitartás? Nyilván itt az őszinteség segít.

A legjobb lenne az, ha mindent hátra tudnánk hagyni és minden méricskélés, meg filozofálgatás helyett egyszerűen tennénk a dolgunkat. A kondizás türelemjáték is.

Minden rólunk szól. És azt hiszem, mi lennénk a legjobban meglepődve, hogy ha megismerhetnénk a másik ember valódi érzéseit és hogy amit gondoltunk sokszor mennyire távol áll a valóságtól.

Azt hiszem igaza volt annak az indiánnak, aki azt mondta egyszer, hogy addig ne alkoss véleményt másról, amíg egy hétig nem jártál a mokaszinjében.